SZEMERE PÁLHOZ

Sok van, miben büszkélkednem lehet,
De büszkeségem mindenekfelett,
Hogy, mint barátod, úgy állok szivednél,
Bár korra nézve nagyapám lehetnél.
Tiszteltelek, mint tisztelőd menék
Hozzád. Te szóltál, hogy ez nem elég,
Engem ne tisztelj, engemet szeress!
Mostan szeretlek és tisztellek téged;
Mind a kettőre vagy te érdemes.
Mig tiszteletre indit öregséged,
Szeretnem kell ifjúi szívedet...
Mert nyom nélkül haladt el e felett
Esztendeidnek terhe, sokasága.
Hervadhatatlan kebled e virága.
Öreg barátom fiatal sziveddel!
Fa vagy te, melynek elhullt levele,
Amelyet már a téli hó lepett el,
De rajta vígan zeng a cinege.
S bár késő este van már életedben,
Szemed még most is tisztán s messze lát:
Megismeréd a felhők madarát,
Kit fényes nappal sem láttak meg többen.
Magamról szólok. - Hah, míg annyian
Vetnek reám lenéző szemeket,
Kezedben a borostyán lombja van,
Megkoszorúzni véle fejemet.
Tedd föl fejemre, tedd e koszorút!
Ha most nem érdemelném is, talán
Megérdemelni fogom ezután.
Előttem még olyan hosszú az út,
S a boldogságról már végkép lemondék,
Ugysem találnám meg, hát életem
Keresésére nem vesztegetem;
Szivemnek csak egy óhajtása van még...
Erre törekszem, ez amit kivánok:
Büszkén nevezzen a haza fiának! -
Elérem-e e nagy célt? féluton
Nem roskadok-e össze? nem tudom.
Tán egy bevégezetlen épület
Lesz életem munkája, meglehet,
Amely ha készen volna, beleszállna
A hír, a feledés örök királya,
Mig így elkezdve féligmeddig készen
Csak rövid emlék szűk tanyája lészen.
De ha erőm vágyamnál nem kisebb,
Ha ezt a hosszu pályát megfutandom,
S egy nemzet fogja megtapsolni lantom:
Nem lesz előttem e taps kedvesebb,
Mint az volt, mellyel pályám kezdetén
Egymagad által üdvezeltetém,
És mint szivednek dobbanása volt,
Midőn szivemre először hajolt.

Szalkszentmárton, 1845. november 25. - december 31. között