Van énnekem egy kedves cimborám,
Talpig derék, becsűletes fiú;
Midőn szomoruságnak szele fú,
Vidámság köpenyét akasztja rám.
Ha nemzetem sorsára gondolok,
S szivem szorítja fojtó sejtelem:
Az én kedves pajtásom ott terem,
És szól, hogy ez nem férfias dolog;
Azt mondja, hogy csak várjak egy kicsit,
Hogy majd idővel másformán leszen,
Az ég kegyébe ismét fölveszen,
És, minket árva népet, megsegit.
Ha szerelem bújában epedek,
És a lemondás már-már főbe ver,
Az én kedves pajtásom nem hever,
Hanem jön és szól: ne legyek gyerek.
Azt mondja, hogy ne hagyjam magamat;
Ámbátor az most rám nem is figyel,
Ki szerelmem tőkéjét vette fel,
Majd megkerűl még tőke és kamat.
S ha eszmetársulatnál fogva itt
Eszembe jut borzasztó pénzügyem:
Biztat, hogy a szerencse, elhigyem,
Számomra is megnyitja markait;
Azt mondja, hogy még megjön az idő,
Hol fűtetlen szobában nem lakom,
Ha szűk udvarra nyíló ablakom
Tábláin a tél dérvirága nő. -
Az én kedves pajtásom így beszél
Kimondhatatlan barátságosan,
S lelkemnek oly széles jókedve van
Bút, bajt felejtető meséinél.
E jó fiúnak egy rosz bátyja van,
Igen komor, goromba férfi ő;
Ez a rosz bátya mindig közbejő,
És fölpofozza öccsét csúfosan,
S tőlem kegyetlenűl elkergeti.
Levert kedéllyel ballag tőlem el,
De újra jő, vigasztal és ölel
A jó fiú, ha szerit ejtheti.
Tudjátok tán, s fölösleges a szó:
Ily jóbarátomúl kit bírok én?...
Vigasztaló pajtásom a remény,
S komor, goromba bátyja a való.
Pest, 1845. január első napjaiban
