CSÁSZÁR FERENC ŐNAGYSÁGÁHOZ

Nagyságos úr! ismer engem,
Tudja azt a rosz szokásom,
Hogy az igazságot isten-
S embernek szemébe vágom.

Nagyságos úr! ön nem isten,
Csak ember, de az sem nagy ám!
S így az igazságot önre
Ugyan mért ki ne mondanám?

Nagyságos úr! kimondom azt,
Mert ön énnekem nem árthat;
Cenzurázni nem akarok,
És így nem rejiciálhat.

Nagyságos úr! meglehet, hogy
Önnek számtalan bűne van;
Mind leimádkozhatja... de
Van egy megbocsáthatatlan.

Nagyságos úr! tudja mi ez?
Nem, hogy engemet kritizál,
A világért sem az!... hanem
Az, hogy ön verseket csinál.

Nagyságos úr! az isten szent
Szerelmére, mit gondol ön?
Azt hiszi: a költészet a
Nagyságos címmel együtt jön?

Nagyságos úr! a költőnek
Szükséges, hogy lelke légyen;
Hanem önnek lélek helyett
Spongyia van a szivében.

Nagyságos úr! a spongyia
Lángot nem vet, szikrát sem ád,
Akármikép ütik, verik...
Minek üti-veri tehát?

Nagyságos úr! valahányszor
Az ön verseit olvasám,
Tudja: mi jutott eszembe?
Az, hogy: asinus ad lyram.

Drága, tisztelt nagyságos úr!
Az ön atyja csizmadia;
Önnek is jobb lenne, ezt a
Mesterséget folytatnia.

Pest, 1845. szeptember 10. után