SZILAJ PISTA

1

Jó ideje, hogy a nap lenézett.
Pihennek az elfáradt révészek,
A révházban pihennek, alusznak.
Szilaj Pista maga nem alszik csak.

Szilaj Pista, tőled én azt kérdem,
Hogy miért vagy te még most is ébren?
„E kérdésre én csak azt felelem,
Hogy ébren tart engem a szerelem.”

Holdvilágos éjben Szilaj Pista
Csónakát a partról eloldozta,
Az evezőt is kezébe vette,
Át is ment a vízen a szigetbe.

A Dunának kellő közepében
Áll a sziget virágos kertképen.
A szigetnek legszebb virágszála
Egy vén halász fiatal leánya.

A vén halász nádvityillójában
Subaágyán alszik már javában.
A vén halász fiatal leánya
Sziget partján vár Szilaj Pistára.

Mikor átért a szép révészlegény,
Jó dolga lett rózsája kebelén.
Csókolóztak... de nem mondom ezt el!
Tele van a világ irígyekkel.

Legtüzesebb bor a szép lyány csókja?
Csók az észnek könnyen zavarója;
Pistának is megzavarta eszét,
Származott is tőle tarka beszéd.

„Lidi lelkem, Lidim, galambocskám,
Gyöngyvirágom, aranyos halacskám,
Gyémánt gyűrűm, csillagom sugára,
Csókolj agyon hajnal hasadtára.

Fekete a pillád, kék a szemed,
Mint mikor a felhő kettéreped.
A megrepedt felhőben kék az ég,
S mint ebben a csillag, szemed ugy ég.

Ha egyetlen egy füzért fonnának
Minden virágából a világnak,
Át nem érné az én szerelmemet,
Olyan nagy!... s az egyedül a tied.

Szerelmemnek nincs határa, vége;
Hát a tied ily végtelenség-e?
Csak szerelmed határát ne érjem,
Mert ott, kislyány, jaj néked, jaj nékem!

Egy óriás alszik ott, angyalom,
Egy óriás, az én indulatom;
Mihelyt odaérkezünk: fölébred,
S összeszaggat engem, úgy mint téged.”

Így beszélt az ifju révészlegény,
De megnyugodt a lyány tekintetén,
Tekintetén, mely ezt magyarázta:
Szerelmének nincs vége, határa.

Még sokáig váltogatták a szót.
Közelökben a fülemile szólt;
Vagy tán nem is madár dalolása
Volt ez, hanem szivök dobogása.

Elváltanak egymástól végtére
Szép reménnyel a jövő estére.
Az ifju ment a révésztanyába,
A leány ment apja kunyhajába.

Csendesség volt az egész vidéken.
Hajlott a hold lefelé az égen,
Göncölszekér rúdja is leállott,
A fiastyúk föl magasra szállott.

Csendes a révkocsmárosnak háza,
A szellő a bokrokat nem rázza,
Semmi sem szól, csak a Duna habja,
Mely a komp oldalát locsolgatja.

2

A vén halász város piacára
Hordta halát a hetivásárra.
„Gyere velem a városba, lyányom.”
„Ha kivánja kend, apám, nem bánom.”

Apa, leány a városba mentek.
Hej, csak ne lett volna épen péntek!
Először volt a városban Lidi,
Azért nem tetszett ez a nap neki.

De csakhamar ezt elfelejtette
A városi zajnak közepette.
Jöttek cifra, szépruhás urfiak,
S a szép lyánnyal csintalankodtanak.

Szólt egy úrfi, ki mellette megáll:
„Hol termettél, gyönyörű virágszál?”
Felelt Lidi: „Lenn a szigetségben
Termettem a Duna közepében.”

Szólt az úrfi: „Már ez derék dolog!
Mert hisz én is odavaló vagyok.
Csak azt mondd meg, van-e már szeretőd?
Ha van, inkább engem szeress, ne őt.”

Felelt Lidi: „Hogy van-e szeretőm?
Azt én senki orrára nem kötöm.
Ha az úrfi tudni ugy kivánja:
Van cigányné s van annak kártyája.”

Ment az úrfi, mivelhogy őt Lidi
Csak így apró pénzzel fizette ki;
De mégis a lyány meg nem állotta,
Egyet pillantott utána lopva. -

Ezek után egyszer sok időre
Kiűlt Lidi a Duna szélére.
Dunaparton vadvirágok között
Űlve a kisleány hálót kötött.

Ereszkedett már a nap lefelé,
Festegette a bokrok levelét,
Befestette pirosra, sárgára,
Piros fátyolt huzott a Dunára.

A kislyány a hálót csak kötötte,
S ím megzörren a bokor mögötte.
Ki az? ki jön?... egy fiatal vadász.
„Szép jóestét, galambom; mit csinálsz?”

„Ha nem vak, hát látja, mit csinálok:
Látja az úr, hogy kötöm a hálót;”
Így felelt a kisleány kereken,
Hogy melléje lépett az idegen.

Szólt a vadász: „Te hamis kisleány!
Arcod rózsa, de beszéded csalány.
Látom, te még most is a régi vagy,
Szemed s szavad a szívben sebet hagy.

De ismersz-e, jut-e még eszedbe,
Hogy láttuk már egymást az életbe’?
Láttuk egymást egy hetivásáron...
Emlékszel-e még rá, szép virágom?”

Felelt Lidi: „Azt én megengedem,
Hogy úrfi már találkozott velem;
De nem olyan nagyok szépségei,
Hogy el ne lehetne felejteni.”

S így amit a vadász úrfi szólott,
Minden szóra kapott egy jó tromfot,
Mégsem tudott bosszankodni rája,
Arra a kis csintalan leányra.

Hát csak azon vette észre magát,
Hogy a sötét éjszaka már beállt.
És így szóla: „Tudod-e aranyom,
Hogy az útat én innen nem tudom.

Rám nézve hát rettenetes baj van,
Ha csak tán te nem könyörülsz rajtam.
Légy kisérőm csak az erdőszélig,
Vagy akár a szobám közepéig.”

Lidi végiggondolta a dolgot:
Ez az úrfi oly sok szépet mondott,
Oly nyájasan, oly szivesmelegen,
S ő mindezért háladatlan legyen?

„Világért sem leszek háladatlan!”
Szólt a lyányka elhatározottan,
Szólt magában, azután ezt mondta
Fennszóval, a vadászra pillantva:

„Jőjön hát az úrfi, jőjön velem,
De hazáig el nem kisérhetem,
Elkisérem csak az erdőszélig...
Mert az embert könnyen megitélik.”

És elmentek. Mire Lidi megjött,
Szilaj Pista már régen kikötött.
„Régen várlak, hol jártál, galambom?”
Ez nem tudta: hirtelen mit mondjon?

3

Lidinek a magaviselete
Akkor este különös lehete,
Mert Pistának az sehogy sem tetszett,
S kegyetlenűl gyanakodni kezdett.

Hej a gyanú furcsa gyermek pedig!
Mihelyest a világra születik,
Mindjárt éhes, mindjárt enni vágyik,
S ha jóllakott: szörnyeteggé válik.

Mit tett Pista? már a másik este
Bokor mögé bujt titokban, s leste...
Tán maga sem tudta, hogy mit lesett?
Csak várta, hogy mit hoz a vakeset.

Nem soká várt, hogy egy úr érkezett,
S hallott tőle édes beszédeket,
Mikre Lidi csak ugy irult-pirult,
Szilaj Pista mérgében majd megfult.

S ha még nem lett volna más, csak beszéd,
De az úrfi meg is fogta kezét
A leánynak, sőt meg is ölelte...
Poklokra szállt Pistának a lelke.

Fölugrik, az úrfit megrohanja:
„Gyilkos, zsivány, gaz, lator, haramja!
Igy csábitsd el más ember mátkáját...”
S kirántotta zsebéből bicskáját.

A bicska a vadász szivének ment,
De a vadász puskával állt ellent.
Puskaággyal úgy ütötte főbe,
Hogy hosszában elbukott a fűbe.

Mikor Pista magához tért megint,
Lassan fölállt, jobbra-balra tekint,
Senkit sem lát... sem vadász, sem leány.
Azt gondolja: csak álmodott talán.

Hogy nem álom, azt onnan tudta meg,
Mert vére még akkor is csepegett.
Sírt bujában, sírt, sírt... könnye, vére
Összefolyva csorgott le képére.

4

Szép Lidihez a vadász el-eljár,
S bátorsággal ölelkezhetnek már.
Nem tartanak semmi ellenségtől,
Szilaj Pista eltűnt a vidékről.

Szilaj Pista elment nagy bujában;
Hol bujdosik most, melyik világban?
Erős szélvész volt szive bánata,
Szegény fiút messze ragadhatta.

Vándo’lt Pista, hátra sem tekintvén,
Meg sem állt, csak a Bakony közepén;
Bakonyerdő kellő közepében
Megpihent egy vén cserfa tövében.

Pihent ám, de nem pihent, csak teste,
Lelkét ő le nem csendesíthette.
Teste tó volt, lelke benne a hal.
Bár a tó áll: a hal benne nyargal.

„Zsivány leszek, zsivány, utonálló,
Végesvégül bitófa-cifrázó!
Mit bánom én? jussak a bitóra,
Az lesz nekem legboldogabb óra.”

Kiült a nagy országút szélére,
S várakozott jómódú vendégre,
Kinek oly nagy teher lesz zsebében,
Mint őneki bátorság szivében.

Jött is egy úr nem igen sokára,
Gyorsan hozta őt négy paripája,
Négy paripa cifra szép hintóban.
Fönn a bakon kocsis és hajdú van.

„Megállj!” kiált Szilaj Pista rája,
„Mozduljon, aki halálát várja!”
A halálra egynek sem volt kedve,
Megállottak, kővé merevedve.

Pista odalépett s minden zseben
Keresztülment lelk’ismeretesen:
Amit talált, szépen ki is szedte,
Messzely bor árát sem hagyott benne.

„Elmehettek!” szóla mostan Pista;
„Hó, megállj!” kiált rá a kocsisra,
Ki az ostort már kezébe vette,
„Nem vagyok én zsiványnak teremtve...

Itt van, uram, egy fillérig pénze.”
Az úr reá nagy szemekkel néze,
Nem tudta: a dolgot mire vélje?
Tán csak tréfál a haramja véle?

Nem tréfált ő, a pénzt visszaadta,
A hintónak hátát fordította,
És elindult és tovább bujdosott.
Vitt magával bánatos haragot.

Meddig tartott bizonytalan utja?
Merre járt-kelt? ő maga sem tudja;
Mig egyszerre csak azt veszi észre,
Hogy a Duna partjaihoz ére.

Dunaparton áll a révház felett,
Hol annakelőtte révészkedett,
Átellenben Lidiék kunyhaja...
Pistának kél keserves sóhaja.

„Lidi, Lidi, mért voltál csapodár?...
De szegény lyány, tán meg is bántad már,
Hű szeretőd tán már megsirattad,
Aki annyit szenvedett miattad.

Ha megbántad hűtelenségedet,
Elfelejtem a megtörténteket.
Magadat csak ezután becsüld meg:
Megbocsátok, mert nagyon szeretlek!”

Ezt gondolta, s a ladikba lépe,
Hogy átevezzen a szigetségbe,
S hogy Lidinek szóval azt elmondja,
Ami mostan volt csak gondolatja.

Épen mikor a ladikba lépett,
Háta mögött hallott ily beszédet:
„Hej atyafi, mi is átakarunk,
Várjon kend, jó borravalót adunk.”

Pista majd befordult a Dunába,
Mert Lidit s a vadász urfit látta:
Rájok ismert, bár jó messze voltak,
S vége járta már az alkonyatnak.

Féligmeddig összeszedte magát,
Míg amazok elérték csónakát.
Hej, mikor a csónakba bementek,
Gondolhatni, mint rémültenek meg.

Pista gyorsan elkezdett evezni.
Nem lehet azt a kínt megnevezni,
Amit a lyány és az úrfi érzett.
Nem tudták: hogy kezdjék a beszédet.

Pista sem szólt, hanem csak evezett.
Már közel volt hozzájok a sziget,
És csak ekkor vette észre magát,
S hirtelen megforditá csónakát.

„Hova?” szólott most az úrfi, „vissza?”
„Nem egészen,” felelt neki Pista,
„Csak a Duna közepéig... ottan
Veletek egy kis számadásom van.”

És amire kimondta ezeket,
Már a Duna közepén evezett.
Itt a vízbe dobta a lapátot,
S a ladiknak legvégére hágott.

„Tudjátok mit?... meguntam éltemet,
És azt timiattatok untam meg;
Elmegyek a másvilágra... hanem
Nektek is el kell ám jőni velem!”

Szólt s fölfordította a ladikot.
Mind a három a Dunába bukott.
A csalfa lyányt Pista megölelte,
Hogy mellette hagyja őt el lelke.

De amidőn az urfit meglátta,
Hogy úszni tud, hogy úszik javába’:
Utánament, és őt ölelte meg,
S küzdöttek, mig el nem merültenek.

Szalkszentmárton, 1846. április 10-24.