JÖTT A HALÁL

Jött a halál, hogy elsöpörjön minket
A föld szinérol, jött a döghalál,
Reánk lehelte rothadó lelkébol
Azt sátándühhel a gonosz király.
Tombolt a vész irtóztató erovel
A végitélet végórájaként,
És ím mi élünk még és nem halánk meg,
Csak meghajoltunk, de el nem törénk!

Él a magyar még, áll a hon, s hol egykor
Olyan halotti volt a hosszu csend,
Mino zajt üt most ott a harcoló kard!
Minden csengése egy világra cseng!
Oh népem, eddig önmagad se tudtad,
Hogy létezel, s most tudja a világ:
Utósó voltál, s íme a legelsok,
Most még ok is bámulva néznek rád.

Melyik magyar nem szégyenlé elobb hogy
Sors átkából magyarnak született?
S melyik nem büszke most reá, hogy isten
Kegyelmébol e nemzet tagja lett?
Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra,
Mint bárki más, méltóbb vagy igazán;
Oh hol keressek, hol lelek virágot,
Dicso fejedre illot, szent hazám?

De béfejezve nincsen még a munka,
Amelyet néked béfejezni kell.
Csak félig van még a csomó elvágva,
Mit szét kell vágnod kardod élivel.
Majd akkor illet a koszorú téged,
Ha e munkát végkép bevégezéd,
S akkor nem én foglak megkoszorúzni,
Hanem az egész nagy emberiség!

Elore hát, oh nemzetem, ne állj meg,
Hogy állanál meg pályád közepén?
Félútadon vagy, fölértél a hegyre,
S könnyu már annak, aki völgybe mén.
Elo, elo a zászlóval, kezedben,
Egész Európa te utánad jo.
Te vagy, hazám, most a világ vezére...
Mily nagy szerep, milyen lelkesito!

Pest, 1849. május 21.