LEHEL VEZÉR



Elso ének

1

Nem nagy híru város Jászberény városa,
És itt a nyakam, hogy nem is lesz a soha,
De van abban egy kürt, van annak nagy híre,
Akkora, hogy nem fér a jászok földére,
Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre,
Mint a Tisza, mikor szuk neki a medre,
Terjed a némettol a székely világig,
A lengyel határtól egész a horvátig.

2

Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi,
Nem haszontalanság a felol beszélni,
Megérdemli a szót és jobban, mint sok más,
Mikre akárhányszor volt idofogyasztás;
Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény,
Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény?
Széltében-hosszában mondom el a dolgot,
Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott.

3

De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást?
Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság
Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,
De beszélek szurös-gubás embereknek;
Hisz az írástudók jobban tudják magok,
Mint én, amiket most mondani akarok,
Az uraknak pedig az ideje drága,
Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.

4

Nem is igen bánom, ha ok nem figyelnek,
Amint nélkülem elvannak okegyelmek,
Csak ugy elvagyok okegyelmek nélkül,
Egyiknek sem élek az emberségébül.
Akik o elottök görnyesztik hátokat,
Lesve asztalukról a morzsalékokat
S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást:
Oket ez érdemes emberek mulassák.

5

Megvallom oszintén, épenséggel mások
Azok, akiket én mulattatni vágyok;
Nem a palotáknak fényes gyertyaszála
Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.
Alant születtem én, szalmafödél alatt,
Sosem tagadom meg származásomat,
Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya,
S egyszeru nótákat kerepöl le róla.

6

De vissza-, vagyis rátérek a dologra...
Hej, felebarátim, régesrégen volt a,
Amit én elmondok; akkor még, látjátok,
Szopós gyerek volt a huszadik apátok.
Száz esztendo szép szám, pedig már azóta
Az ido a földre azt kilencszer rótta;
Kilencszáz esztendo!... kilenc vén óriás,
Egymás után egyik a másiknak sírt ás.

7

Akkor más világ járt, elgondolhatjátok,
Nem volt még korona, nem voltak királyok,
Fejedelem volt az elso a nemzetben,
Nem hátul, de elol ment az ütközetben,
Hej pedig ugyancsak járta az ütközet,
Nem ult a nép otthon a kemence megett,
Mind háborúskodott, csak az maradt hátra,
Aki épen kellett az eke szarvára.

8

Kegyetlen legények kerekedtek akkor,
Soha el nem váltak a kardmarkolattol,
Egyfelol orizték a megszerzett hazát,
Másfelol kivulrol a sok kincset hozák.
Félt is tolök minden halandó nemzetség,
Az adót nekik, mint a köles, fizették,
Mert hisz nagyon bölcsen látták ok azt által,
Hogy haláluk egy a hátramaradással.

9

Fejedelmi ember Taksony volt a’ tájba’,
Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája...
De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak,
Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak?
Barátaim, mikor e nevet halljátok,
Mintha oltár mellett templomban volnátok,
Emeljétek meg a kalapjaitokat,
Mert köszönhetitek néki hazátokat.

10

Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,
Rá a jóisten tízannyi áldást rakott,
Mint igazság szerint amennyi illetné;
Annyi az áldása, hogy alig fér belé.
Ezt a téjjel-mézzel folyó dús Kánaánt,
Hol megdönti saját terhe a gabonát,
S hol tuzzel van tele a szolo gerezdje:
E szép országot a nagy Árpád szerezte.

11

Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld,
Messze Ázsiában lakozánk azelott,
Messze Ázsiában a világ más részén,
Kaszpi-tengeren túl Aral-tó környékén.
Irtóztató távol van az a hely innét!
Ha megmondanám: hány mérföld? el se’ hinnék.
Hej, az vón a kulacs, az vón a tarisznya,
Melybol a bor s kenyér addig ki nem fogyna.

12

Vitézlo eleink ott tanyáztak hajdan,
De biz nem fürödtek ok ott tejben-vajban,
Rengeteg erdokben magas fuvek nottek,
Nyargalózó vadak nem tiporták oket,
Ahol meg kellett vón ló, barom számára,
Vala a mezokön a legelo árva.
Kapják hát magokat, szedik a sátorfát,
S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország.

13

Tolök napnyugatra - így szólt a hír szája -
Fekszik Attilának egykori országa,
Szörnyü Attilának, isten ostorának,
A magyar nemzetség dicso osapjának.
Fölkeresik, abban állapodtanak meg,
Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek,
És ha ráakadnak, visszaszerzik aztat,
Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.

14

Volt közöttök egy bölcs józan ember, Álmos,
Ezt szólították föl: „Vezess minket már most,
Józan okosságod vezéreljen bennünk,
Ha lehetséges, a kívánt földre mennünk;
Mint a darusereg az eloljáróját
Ugy követünk téged ország-világon át,
Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban,
Hol Attila alszik három koporsóban.”

15

Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,
A magyarság véle vándorolni kezdett.
Meddig vándoroltak? a jóisten tudja;
Mint a csillagok közt a nagy országutja,
Itt alant a földön oly nyomot hagyának
Magok után hosszan, amerre csak jártak...
Csakhogy nem fejér volt e nyom, mint az égi,
De sötétpiros, mert vérrel festették ki.

16

Esztendok multán nagy hegygerincen álltak,
A hegy tetejérol tenger síkra láttak.
„A határt elértük!” monda Álmos nékik,
„Tekintsetek ott a rónaságon végig,
Birodalma hajdan ez volt Attilának,
E hegyeket híják a Kárpát sorának.
És itt hála néked, magyarok istene,
Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!

17

Megvénültem immár, fejemet hó fedi,
Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei;
Rólok a havat a tavasz leolvasztja,
De a fejem havát le nem olvaszthatja.
A méltóságot átadom, mit adtatok,
Az uj csatákra uj vezért válasszatok;
Rám nézve két határ e hely bizonyára:
Jövendo hazánk és életem határa.”

18

Amit Álmos sejtett, nem sejtette rosszul,
Mert azon a helyen istenben boldogult;
Leszállt fejér feje a fekete földbe,
Zöld mohos sírhalom domborult fölötte.
Körülállta sírját az egész magyar faj,
S esküt tett le felhot szaggató morajjal;
E szent helytol kezdve kezökre kerítik
Az egész tartományt, mely elottök nyílik.

19

Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád;
Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá?
Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek
Kiáltotta ki az egész magyar nemzet.
Pajzsra állították, úgy emelték fel ot,
Ekkép mutatta meg magát népe elott;
A nép pedig rajta hogyne örült volna?
Képére volt írva harcok diadalma!

20

Negyven nap pihentek Munkács róna földén,
Az idot ünnepi lakomákkal töltvén,
Kettos ünnep volt ez: halotti lakoma
Álmosért, s a haza keresztelo tora.
Negyvenegyedik nap amidon megviradt,
Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad...
Akkor még ifjú volt, állán a gyönge szor
Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szur.

21

Takaros legény volt Lehel akkortájban,
Ott benn született még messze Ázsiában,
Ott látta eloször a szép napvilágot,
Már gyermekjátékból párducra vadászott,
S gyermekjátékot még alighogy felejtett,
Mikor nyilával egy elefántot ejtett,
Kivette és kürtnek csinálta agyarát,
A cifrát tulajdon keze faragta rá.

22

Gyönge tüdejének eros volt még e kürt,
De o mindenféle nehézséget legyurt,
Vadon erdokbe járt magános sziklákra,
Ott szoktatta magát kürtje fuvására,
Makrancoskodott a csont soká, de végre
Szépen rátanult az engedelmességre,
S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett,
Mely földet riasztott, mely eget repesztett.

23

S hangját a magyar nép már nagyon ismerte,
Jel-adó volt, hogyha mentek ütközetre,
Föl is gyúltak tole, mintha hangok helyett
Öntene szivökbe nyári napmeleget.
Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán,
Felzudúlt a tábor, mint megannyi sárkány,
De sírva fakadt rá nem egy apró gyermek,
A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek.

24

Szétment a magyarság nyugatra, keletre,
Zászlóikat mindig szerencse követte,
Nem kimélték a vért és nem az életet,
De jutalmok ez a gyönyöru haza lett.
Öt esztendo multán Tokaj s Ménes borát,
Buzáját az alföld, a Balaton halát,
Vadait a Bakony s gazdag Erdély földe
Aranyát-ezüstjét magyarnak termette.

25

Lehel ifjusága e csatákban telt el,
Nem ért rá játszani a szép szerelemmel,
S a szerelem galamb, gyönge erejével
Nem gyozött röpulni Lehel sas-lelkével.
Volt mégis kedvese, akinek szerelmet
Esküdt, ki mindig ott volt oldala mellett,
Kit nem adott volna a félvilágért sem...
Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?

26

Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte;
Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke.
Mit elméje gondolt, amit szíve érzett,
Szózatos ajkával mindent elbeszélett.
Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,
Tudott harsogni, mint az égiháború,
S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,
Ki utána csalja párját ágrul-ágra.

27

Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor,
Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol,
Ott benn ult a vezér kürtjét fújogatva,
Elgondolkodott a katonaság rajta.
Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák,
Azok is a fuvet lassabban harapták,
Mintha csak félnének rendzavarók lenni,
Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.

28

Egyik-másik tuzhöz odaultek többen,
S némán figyelmeztek a nótákra ott benn;
Akadt köztök legény, aki suttogólag
Magyarázgatta a többi hallgatónak:
„Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában,
Születo földünkön, hajdani hazánkban;
Eztet fújta, mikor elindultunk onnan...
Benne váltogatva öröm s fájdalom van.

29

Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni,
Mert az ember mégis csak sajnálta vagy mi,
Az igaz, hogy napról-napra lett soványabb,
De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.
Aztán meg ki tudta, célt nem veszítünk-e,
Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?
Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban,
Mint üstökös-csillag az ég távolában.

30

Figyelmezzetek!... új nótát kezd vezérünk,
Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk,
Kárpátok hegyérol eloször tekinténk
Le e szép országra, mely most már a miénk.
Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek,
Mikor meghallották, hosszan döbörögtek,
Elküldték keletre, nyugatra szerteszét
A kürt harsogását, a nemzet örömét.”

31

A magyarázónak itt megállt a nyelve,
Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve,
A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak
Emlékére ama nevezetes napnak.
De az öröm-lárma nem tartott sokáig,
Mert a vidám nóta kesergové válik,
Nekibúsul a kürt, hangja méla tompa,
S bele-belemerul síró fájdalomba.

32

Nem egyéb volt ez, mint temetési ének
Azok temetésén, akik elesének
A Latorca mellett a legelso csatán,
Melyet a magyarság küzdött az új hazán.
Ennek hallatára szépen alábbhagytak
A kedvökkel, akik elébb kurjogattak,
Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére
Nem egy könny perdült a vitézek képére.

33

Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka,
Ugy járta a nemzet, amikép o fujta,
Kénye szerint osztott örömet, bánatot,
Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott,
Szerette is szörnyen, amint mondtam is már,
Napestig oldalán lógott, akárhol járt,
Éjjelenként pedig od’ a párducborre
Tette maga mellé, s álmodott felole.

34

De amilyen nagyon o szerette kürtjét,
A magyarok ot oly mértékben szerették,
Nagy becsulete volt jó Lehel vezérnek
Mindenütt, ahol csak magyarul beszéltek;
Szolgált a hazának nemcsak vaskezével,
De szolgált egyszersmind arany elméjével,
Szent volt minden szó, mely száján kiröppene,
Mintha szólna maga magyarok istene.

35

És azért ki fogna csodálkozni rajta,
Hogy, midon Árpádot a sír eltakarta,
S kisfiára, Zoltánra, jutott az ország,
Mellé kormányzónak Lehelt választották,
Lehelt és még kettot, Bulcsút és Botondot...
Ok hárman viselték a hazai gondot,
Viselték mindaddig fényes dicsoséggel,
Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nott fel.

36

Mikor az a három kormányozni kezdett,
Háromfeju sárkány lett a magyar nemzet,
S amely országokra kinyujtá fejeit,
Tán a mai napig sírva emlegetik.
Konstantinápolynak ment Botond keletre,
S szörnyu taglójával kapuját betörte,
Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt,
Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.

37

Hát a kürtös Lehel útját merre vette?
O leginkább csak a németet szerette,
Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének,
Ha csak a nevét is hallotta, hogy német,
Hátha még ott benn járt a termo földében,
Kardja pedig benn a szívök közepében:
Annak itta ám még meg az áldomását!
Akkori kedvének világ látta mását.

38

El is látogatott hozzájok gyakorta,
A tavaszhírt oda rendesen o hordta,
Tudták már, ha o jött, hogy a tavasz közel,
S azon imádkoztak, bárcsak már mulna el;
De nem csoda, hej mert az meleg tavasz lett,
Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett,
Nyárnak és veszettül futött kemencének...
Hideg acél a kard, mégis nagyon éget.

39

S nem egyszer, se’ kétszer ment oda vendégul:
Minden esztendoben, míg csak ki nem vénült,
Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett,
Akire magát rábízhatta a nemzet.
Ekkor a magyarság három fovezére,
Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére,
Ottan a maga és két társa nevében
Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:

40

„Nemzetes nagyurak, országunk vitézi,
Az ember életét isten úgy intézi,
Hogy az ido nem áll, de folyton-folyva mén,
Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén.
Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott,
Mint jómagam, ki meg oszbe csavarodott,
Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben,
Éveink száma több, mint háromszor ötven.

41

De lám, míg az ido fosztogatott minket,
Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket,
Mellettünk felnott az apró kis csemete,
Az élet földébe kit Árpád ültete.
Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe,
Bátran odaáll már a vihar elébe,
Nincsen rászorulva senki istápjára,
Annak okáért hadd uljön a kormányra.

42

Mi pedig ezennel letesszük a tisztet,
Mellyel bizalmatok bennünket diszített,
Fényes polcunkról lelépünk a homályba,
A nyugalom fogad ölelo karjába.
Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget,
De jutalmaz érte a lelkiismeret,
Megjutalmaz, mert oly barátságos szót ád,
Hogy jó rendben hagyjuk az ország szénáját.

43

Rendben van az ország, nem csonkult határa.
Oroszlán-szemmel néz a félo világra,
Sörénye rázása népek reszketése,
Szeme pillantása városok égése.
Ifju ember, Zoltán, nevünk nagy és hires,
Te dicsoségünkhöz még több sugárt keress,
Az egész világot rángasd fülön fogva,
Kivált a németet vedd pártfogásodba.”

44

Ennyit mondott Lehel. Utána még többen
Eloterjesztették, ami volt fejökben,
Ki a három öreg vezért magasztalta,
Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította;
Nemt tanulták, mégis sok szépet beszéltek,
De legszebben szólott - mindnyá’n úgy itéltek -
Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma
Az ország gyülését országos lakoma.

45

Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind,
S fényesen megülték e napot apáink.
Délelott komolyan ahol tanácskoztak,
Délután ott vígan ettek és boroztak.
Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan,
Válogatva Tokaj s Ménes boraiban...
Jól tették, azt mondom: aki inni nem mer,
Ha talán ember is, de nem magyar ember.

46

S mikor már az ebéd felén túlesének,
Jöttek, amint illik, a felköszöntések,
Éltették a haza minden jelesebbjét,
Éltették magát a magyarok istenét,
És mikor vége lett a jókivánságnak,
A muzsikusok rá hangos tust huzának,
A sok összeveszett hang forgott a légben,
Mint a por a forgószélnek örvényében.

47

Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség,
Noha egy kicsit már nehezökre esék,
Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma
Ösztönözte oket zajra, rivalomra:
De dicséretökre legyen mégis mondva,
Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba,
Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el,
Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel.

48

Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára
Rászállt a bor lelke, rózsaszín sugára,
S lenn a képe alján torzonborz bajúsza
S rengeteg szakálla széleshosszan úsza;
Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele
A pirulni kezdo hajnallal van tele,
A másik felén meg szürke felhotábor
Lengeti nagy szárnyát szellok játékából.

49

Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván
Egy hosszút simított bajúszán, szakállán,
Veszodött arcával, hogy mogorva legyen,
Mert az volt oneki a természetiben,
Hogy a jókedvet és a tréfát szerette,
De ilyenkor képét szörnyen ráncba szedte;
Minél komorabb volt szeme pillantása,
Lelke annál inkább hajlott a vigságra.

50

Szólt pedig ekképen, a kupát emelve,
Amel szinültig volt sötét borral telve:
„Funek-fának ittunk már egészségére,
Talán el is fogyott már a hordók vére,
Pedig még hátra van egy nagy isten-éltess’,
Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,
És akiért inni nekem áll tisztemben,
Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.

51

A mi szerelmetes szomszédunk, a német,
Akiért ezennel csavarom elmémet,
Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat,
Mire engem forró barátságom nógat;
Mert barátja vagyok a német sógornak,
Mint e tolakodó légy itt az orromnak;
Noha neki nem kell az én barátságom,
Odatolakodom és reátukmálom.

52

Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel,
Én a lelkén függök teljes szeretettel...
Bár szeretetemnek olyan súlya volna,
Hogy lehúzhatnám ot véle a pokolba.
Kedves németjeim, hogyne szeretnélek,
Legvigabb napjaim nálatok telének,
S kinek boldogságom részét köszönhetem,
Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?

53

Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét
Szerencse markai országodra hintsék,
Legyen oly boséged, annyi gazdagságod,
Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot,
Adjon isten neked mindig bo nadrágot,
Hogy elférjen benne egész bátorságod,
S a mennydörgos mennyko ne üssön meg téged,
Bízza a magyarra ezt a mesterséget!”


Második ének

1

Jött és ráborult az este a határra,
Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára,
Halkan imádkozott, néma volt az ajka,
Csak egy szello-sohaj jött ki néha rajta.
A lakmázó urak átalták zavarni,
Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni,
Elég a hozzá, hogy sátraikba bujtak
S fáradalmaikhoz méltókép aludtak.

2

Kacagányaikat derékaljnak vették,
Fejöket domború paizsra fektették,
S álmadoztak vala nagy véres csatákról,
S ami következik: nagy boros kupákról.
Kívül a lakoma maradványa fölött
Éhes hollósereg zajos tábort ütött.
Csunyául károgtak, szidták az urakat,
Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak.

3

Botond, Bulcsú, Lehel nem várták a hüsön,
Hogy a fölkelo nap a hasokra süssön,
Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal,
Lóháton valának, s indulnak robajjal.
Ifju kedvvel mentek az öreg legények,
Bánatot magokkal haza nem vivének,
Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán,
Megbíztak tebenned, fejedelmi Zoltán.

4

Mentek, mendegéltek és elértek végre
A Jászság és Kunság szép róna földére,
Mely a délibábnak szülo tartománya,
És amelynek Lehel volt a kapitánya.
Valahányszor Lehel e földre rálépe,
A megilletodés szállott be szivébe,
Most is úgy járt, most is meg volt illetodve,
S szólt oly érzékenyen, ahogy csak telt tole:

5

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Pest, 1848. február-március

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése